1400-tól az 1700-as évek elejéig több mint 200 ezer ártatlan ember halt máglyahalált

Eleinte azokat a nõket nevezték boszorkányoknak, akik a kereszténység elõtti anyaistennõknek és szarvas termékenységisteneknek hódoltak. A kora középkor egyháza türelmet tanúsított a boszorkányokkal szemben, mert inkább érdekében állt a boszorkányság hatékonyságába vetett hitet támadni, mint magukat a boszorkányokat üldözni. A XIV. századtól kezdett változni az egyház hozzáállása, míg a XV. század második felére hihetetlen méreteket öltött a boszorkányüldözés. Közönséges emberekrõl volt szó, akiket az egyházi bíróságok vagy a portyázó inkvizíciós csapatok szentségtörõknek kiáltottak ki, hogy kínzásuk és élve megégetésük után elkobozhassák a vagyonukat.
Noha többnyire semmit nem vétettek szomszédjaik ellen, kínpadra kerültek, ahol szadista kínzás közepette faggatták õket nemi életükrõl, mielõtt máglyán végezték volna. A bíróság és a börtön költségeit rokonaiknak kellett kifizetniük. Ebben többnyire a lakoma is benne foglaltatott, amit az ünneplõ bírák és ügyvédek a kivégzés másnapján tartottak.
A szakértõk szerint 1400-tól az 1700-as évek elejéig Európában (és az újvilágban) több mint 200 ezer ártatlan férfi, nõ, és gyerek (néha állat is) halt máglyahalált, mert boszorkánysággal vádolták meg õket. A boszorkányságba vetett hit az emberiség hajnala óta fennáll, de VIII. Innocent pápa 1484-es bullája bélyegezte csak meg a boszorkányságot halállal büntetendõ szentségtörésnek.
A bulla Európa-szerte elterjedt Gutenberg nyomdájának köszönhetõen. "Akármilyen büntetést szabjunk is ki a boszorkányokra, a lassú tûzön való élve megsütéstõl a kínzásokig, a túlvilágon súlyosabb vezeklés vár rájuk" – jelentette ki magabiztosan Jean Bodin korabeli jogász. A boszorkányperek, a Vatikán által szentesített kézikönyv, a Malleus Maleficarum által lefektetett szadista recept szerint folytak. A boszorkányüldözés legsötétebb titka nem a szadizmus, amit számos papi hóhér élvezett jajgató áldozatai láttán, hanem a puszta gazdasági mozgatórugó. A boszorkányperek azért folytak, hogy az elítélt áldozatok vagyonát elkobozhassák. A Vatikán hatalmas bevételt húzott az üzletbõl, amely még a bûnbocsánatok és a válások árusítását is meghaladta. A középkorban gyakran megesett, hogy az egész családot kilakoltatták házából amint sikerült egy tagját boszorkánysággal megvádolni. A zsákmány elosztása változott, de a hagyományos arány szerint egyharmad jutott a Vatikánnak, egyharmad a helyi inkvizítornak, egyharmad pedig a helyi városi tanácsnak.

- boszorkányüldözés okai

A vádaskodások legáltalánosabb oka szociálpszichológiai jelenség: a nyomor miatti frusztráció okozta feszültség a kisközösségek válságához vezetett a középkori társadalomban. Amikor "a boszorkányság már a levegőben volt", a potenciális áldozatok skálája végtelen lett, de voltak különösen veszélyeztetett társadalmi csoportok:

Társadalmi helyzetét tekintve szinte bárki szóba jöhetett: a jobbágyok, zsellérek feleségei, cigányok, török asszonyok (gyógyítók voltak), a nem nemesek köréből a mesteremberek és városi magistratusbeliek (szenátor, főbíró, bíró, esküdt) feleségei, akik gyakran féltékenység, irigység áldozatai lettek, agilisek (nemes anya és nemtelen apa gyermekei) és az arisztokrácia tagjai esetében a vádlók motiváló tényezője nyilván az anyagi haszonszerzés volt.

Szociálisan elesettek: szegények, özvegyek, koldusok, akik eleve kirekesztettek a társadalomból, remek céltáblák voltak, nem tudnak védekezni.

Elmebetegek, szétesett személyiségek: gyanús hallucinációik a sátán jelenlétét bizonyították a középkori ember számára. A hallucinációk, paranoid képzelgések ugyanakkor a vádlókra is jellemzőek voltak, a démonománia (megszállottsági téveszme) tömeghisztériát okozott.

Betegségük, fogyatékosságuk vagy csúfságuk miatt egyébként is kitaszítottak (vízfejűek, epilepsziások, bőrbetegségben szenvedők, bénák, torzszülöttek)

Irigység vagy féltékenység áldozatai (pl. a túl szépek)

Politikai intrikák céltáblái, üzleti érdekek miatt megvádolt emberek

Közönséges bűnözők: gyermekgyilkosok, méregkeverők, gyújtogatók, útonállók, de egyéb bűnök is szóba jöhettek: szodómia, vérfertőzés, magzatelhajtás, házasságtörés

Akadt, aki önmagát jelentette fel: egyesek nyíltan boszorkánynak vallották magukat, eljátszották a szerepet vagy maguk is elhitték, hogy azok. Leírtak egy esetet, amikor az inkvizítor elutasította a vádlottnak magát terhelő kijelentését: egy Catalina nevű lány azt állította, hogy közösült az ördöggel és közben rengeteg vért is vesztett, de a helyi bába szűznek találta.

A nők elnyomott társadalmi helyzetük miatt kerültek a leginkább gyanúba: A középkorban a nő mélyen a férfiak alatt állt rangban (nem tanulhatott, a férj bántalmazhatta a feleségét, a házasságtörő nőt pedig meg is ölhette). Leggyakrabban maga a férj ismerte fel, hogy felesége boszorkány. A középkorban kétféle attitűd övezte a nőket, ez visszavezethető az ambivalens szexuális viselkedési normákra, mely két ellentétes gondolatmenetből ered: egyrészt a nők csodálatra méltóak, másrészt gonoszak, veszedelmesek. Ez utóbbi vélekedésre magyarázatot adhatnak a nőgyűlölet-elméletek: Az általános elmélet szerint a férfiak irigylik azt a számukra elérhetetlen képességet, hogy egy nő életet tud adni, a specifikus elmélet szerint a nőgyűlölet gyökere a nőktől való patriarchális félelem, vagyis az, hogy az emberek tartottak azoktól a nőktől, akik nem álltak az apjuk vagy a férjük fennhatósága alatt, akik függetlenek voltak. A tehetetlen és tudatlan nők a varázslás, a bűvös szerek segítségét kérték helyzetük javítására. Mindehhez hozzájárult még az is, hogy a középkorban nem vagy alig voltak orvosok, a betegeket nők ápolták, ismerték a füvek, szerek hatásait, amit a mágiával hoztak kapcsolatba.